Nemzetközi Viselkedésterápiás Konferencia – beszámoló 2. rész

Péntek délelőtt

A pénteki nap újból igen érdekes előadásokat tartogatott. A reggeli szakaszt az egyik kiemelt előadó, Patrick Pageat nyitotta, aki arról beszélt, miért annyira fontos, és milyen módokon lenne megvalósítható a viselkedéskutatásban alkalmazott kísérleti állatok optimális jólétének biztosítása, az adott fajra jellemző szociális és tárgyi életfeltételek kialakításán keresztül. Az ok tulajdonképpen triviálisnak tűnhet: ha valós viselkedési válaszokat akarunk megfigyelni, az állatot olyan helyzetben kell vizsgálni, amikor képes ilyen válaszokat adni – mert például nem befolyásolja negatív érzelem, mint a félelem, feszültség. Az előadó saját kutatási központjának példáján keresztül mutatta be, hogy miként lehetne fokozatosan paradigmaváltást elérni olyan mértékig, hogy a viselkedéskutatásban részt vevő állatokat gyakorlatilag kollégaként kezeljék a kutatók. Jómagam kutyák és más háziállatok esetében egyáltalán nem érzem ezt utópisztikusnak, saját négylábúim is éppen itt szuszognak mellettem. 🙂 Pageat ugyanakkor azt is vizualizálta, hogy egyszer talán az állatok is bekerülhetnek közleményekbe, mint „szerzők”, vagy legalábbis együttműködő partnerek. Újszerű jövőképét azzal is kiegészítette, hogy szerinte az optimális érzelmi állapot biztosítása a gerincteleneknél is ugyanolyan fontos. Habár első körben sokaknak nehéz lehet empatikus módon viszonyulni például a pókok viselkedését negatívan befolyásoló félelmi állapothoz, ugyanakkor tény, hogy a pókok viselkedési mintázata is megváltozik, ha öt perccel korábban egy cipővel akarták őket agyoncsapni (vagyis ők is képesek félelmet átélni).

Mindezt egy másik kiemelt előadás követte, melyet Jo White-tól hallhattunk, és melynek fókuszában az állt: nekünk, embereknek, milyen módon kell megváltoztatnunk viselkedésünket, hogy tehessünk az állatokért. A kidolgozott rendszer önálló szervezetként, metodológiaként működik, „Human Behaviour Change for Animals” (Emberi Viselkedésváltozás az Állatokért), vagyis HBCA néven. Számomra ez a koncepció nem volt ismeretlen, sőt mindig is lényegesnek tartottam az ember szerepének tudatosítását az állatokkal való együttélésben. Jo számos olyan pszichológiai elemet vázolt föl előadásában, melyek korábbi, kutyás oktatói tanulmányaimból is ismerősek voltak, mint például az „U-folyamat”. Prezentációja azonban még integratívabb, még árnyaltabb módon közelített az emberek szerepéhez, különösen pedig ahhoz, hogy ez a változási folyamat sokszor lassú, és lehetnek benne visszaesések – melyek lehetőségét az állatjóléti szakembereknek számon kell tartani és tudatosan kell kezelni. Jo ezen felül néhány esettanulmányon keresztül mutatta be, hogy az emberek tudatlansága és téves koncepciói (ami egyszerűen az állatokkal kapcsolatos megfelelő oktatás és tájékoztatás hiányából fakad) miként árthatnak a velük együtt élő állatoknak anélkül, hogy tényleges ártó szándék állna emögött. A macskák gyakran kialakuló fogászati megbetegedéseivel kapcsolatban például sokszor meglepően közömbösnek tűnnek a gazdáik, aminek hátterében akár tanult viselkedés is állhat – talán már szüleiktől is azt látják, hogy teljesen normális az, ha a macskák egy idő után ilyen betegségtől kezdenek szenvedni. Ugyanakkor ezek a problémák megfelelő táplálással megelőzhetőek lennének.

 

Az IRSEA és a HBCA két igen jelentős nemzetközi szervezet, melyek az állatok jólétéért dolgoznak, elsősorban az emberek oktatásán keresztül.

 

A péntek délelőtti blokkot egy egészen más témájú előadás zárta le, mely módszertanát tekintve eléggé kilógott a konferencia általános képéből, ugyanakkor annál érdekesebb és modernebb volt: Tomas Hramadka mutatta be az egereken végzett optogenetikai kutatást, melynek célja az előadás felvezetője szerint az Alzheimer-kór jobb megértése volt. Igazság szerint maga a vizsgált jelenség nem állt közvetlen összefüggésben a betegséggel, ám aki kutatásban dolgozik, annak talán nem meglepő, hogy még a távoli kapcsolatokra való hivatkozás és a megfelelő kulcsszavak (mint az Alzheimer-kór) használata sokszor szükségszerű a pályázati pénzek elnyeréséhez…   a bemutatott kutatás pedig valóban nem kispályás: az egyik legmodernebb technológiát, az élő állatok agyában lévő neuronok fényjelek általi célzott gátlását vetették be, hogy bizonyos viselkedési-neurális asszociációkat feltárhassanak. Konkrétan a kérgi és szaglógumói régiókat összekötő (kortikobulbáris) visszacsatolási pályák funkcióját vizsgálták egy olyan tesztben, ahol az állatoknak szagokat kellett megtanulniuk, majd pedig egy fordított tanulási helyzetbe helyezték őket (megváltozott, hogy melyik szag jelzi az élelmet), és ott vizsgálták az éppen működő idegpályákat. Hogy hogyan? Az állatok koponyáján kialakított pici „ablakon” keresztül egy kamerával figyelték a speciális jelzőfehérjék felvillanását. Hát igen…   körbenézve a teremben felfedeztem némi nemtetszést néhány résztvevő, sőt más előadók arcán is, hiszen azok számára, akik más szinten foglalkoznak a tudománnyal, és kifejezetten állatjóléti témában dolgoznak, nagyon idegen lehet ez a metodológia. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy az ilyen kutatások nélkül ma sokkal kevesebbet tudhatnánk arról, hogy súlyos betegségek, mint például az epilepszia különböző formáinak hátterében milyen ideghálózati kapcsolatok állnak – és így a kezelésük is sokkal nehezebb lenne célzott gyógyszerek nélkül.

Péntek délután

A délutáni előadások szintén igen szerteágazó témákat öleltek fel.

Michaela Hempen a lovaknál előforduló kóros rágási viselkedés kezelési lehetőségeit mutatta be: ilyenkor arról van szó, hogy az állatok a nap jelentős részében a pajta, annak ajtaja, fala, vagy egyéb tartozékok rágásával, lebontásával foglalatoskodnak (akár napi >8 órában), ami sem az állat számára nem egészséges (például gyomorbántalmakra hajlamosíthat), sem pedig a környezet számára. A bemutatott esetekben ezt az úgynevezett „crib-biting” viselkedést sikeresen tudták csökkenteni egy többlépcsős megközelítéssel: egyrészt felmérték a viselkedés lehetséges okait, másrészt pedig megpróbálták a viselkedést kiváltó ingereket módosítani, vagy magát a viselkedést új környezeti ingerekhez kötni. Ugyanakkor mindenki számára fontos üzenet lehetett, hogy ez a kóros viselkedés is alapvetően az állat stressz által kiváltott reakciójának, egyfajta pótcselekvésnek tekinthető. Ennek elméletéről hosszan mesélt az előadás első felében Michaela, és több lehetséges modellt is említett az ilyen sztereotip viselkedések kialakulásának magyarázatára, melyek közül ők az operáns modellre alapozták a viselkedésterápia kidolgozását. Az operáns modell szerint – melyet az embereknél is használnak viselkedési modellként a pszichológiában –, az ilyen viselkedések kialakulása spontán pótcselekvések önmegerősítő jellegéből fakad. A modell helyességét igazolni tűnt, hogy az operáns kondicionálást is magába foglaló terápia – melynek fontos része volt az állat stressz-szintjének csökkentése is, például több mozgás biztosításával – hatékonynak bizonyult. (Modern szemléletű kutyás oktatóknak ez a komplex megközelítés megint csak ismerős lehet, beleértve az alternatív viselkedések formálását egy-egy helytelen viselkedés korrekciója céljából.)

 

A lovak egyik jellegzetes, sokszor kórossá fajuló pótcselekvése, melynek kialakulása a stresszhez köthető. Forrás: http://www.thehorse.com/articles/36878/taking-a-bite-out-of-cribbing

 

A kínálatban további állatorvosi-viselkedésterápiás esettanulmányok is szerepeltek, melyek egyrészt az adott terápia sikerességét igyekeztek taglalni, például hiperaktív, kényszeres viselkedést mutató, vagy kórosan rettegő kutyák és macskák eseteit, másrészt éppen valamely kezelés feltétlen hatékonyságát vonták kétségbe… az Ausztráliából érkezett állatorvos hölgy, Kersti Seksel, igen parádés módon mesélte el három páciense történetén keresztül, hogy miként nem működött a kezei között a világ más részein sikerrel használt hatóanyag (huperzin A), ugyanis a kezelendő viselkedési tünetek mindhárom betegnél rosszabbra fordultak a gyógyszer adásának ideje alatt. Hát igen, ilyen is van…. hogy az Ausztrál levegő, a populációk eltérő összetétele, vagy valami más állhat a háttérben, arra nem derült fény, ám mindenképpen elgondolkodtató a dolog.

Ezzel szemben például a mirtazapin hatékonyságáról számolt be Juan Argüelles öt kutya szociális félelmének kezelésekor, más előadók pedig komplex viselkedésterápiás – gyógyszerészeti megközelítésekkel kezeltek sikeresen hiperaktív vagy éppen kóros tisztogató viselkedést mutató kutyákat.

Kutyás oktatóként számomra igen érdekes volt az egyik francia előadó, Sylvia Masson témája, aki az elektromos nyakörv használati szokásairól készült kérdőíves felmérés eredményeit mutatta be, valamint azt, hogy ezek alapján szükséges lehet-e szigorítani az eszköz használatának szabályozását (a válasz igen volt). A felmérés vizsgálta, hogy a kitöltők (kutyatartók) hányad része alkalmazott már valamilyen elektromos nyakörvet, illetve hogy milyen arányban oszlottak meg a különböző típusú nyakörvek – „távirányítós”, „ugatásgátló” és „elektromos kerítés” – a felhasználók között. Mint kiderült, meglepően sokan folyamodtak már valamely eszköz használatához (a kitöltők több mint 26%-a élt már ilyen eszközzel). Ami ennél is meglepőbb – és valóban indokolhatja a szabályozás szigorítását –, hogy a felhasználók az esetek 7%-ában számoltak be a nyakörv által okozott égési sérülésekről. Ez az arány az ugatásgátló nyakörvek esetében még magasabb, 10% volt. Egyébként a 40 kg testtömeget meghaladó kutyáknál volt leginkább jellemző az e-nyakörv használata, valamint elsősorban a védelmi és vadászati képzésben résztvevő kutyáknál. Összességében pedig az látszott, hogy bár sokan nem csak használják, hanem ajánlanák is másoknak (58%) az e-nyakörvet, ám felhasználás módjai jelentősen eltérnek attól, ami elvileg ideális lenne, például a jelzések időzítését és az egyéb ingerek fokozatos bevezetését (annak hiányát) tekintve.

 

Úgy tűnik, egyre több kutatás is megerősíti a sokak által hangoztatott problémákat az elektromos nyakörvek használatát illetően. A szigorúbb szabályozás talán elősegítené, hogy tényleg csak minden más módszer kudarca esetén folyamodjanak hozzá a trénerek és gazdák. Forrás: http://www.quickanddirtytips.com/pets/dog-training/should-you-use-an-e-collar-to-train-your-dog

 

Pár előadás a kutyák táplálkozásával volt kapcsolatos. Az egyik előadó, Franck Peron arról beszélt, vajon különböző minőségű táplálékok különböző élvezetet váltanak-e ki a kutyákból (egy kérdés, mely egy kutyás oktató számára, de talán egy átlag kutyatartó számára is triviálisnak tűnhet), és természetesen pozitív eredményről számolt be a szigorú protokoll szerint számszerűsített mérések alapján.

A téma kiemelt előadója Gary Landsberg volt, aki a kisállat-viselkedésterápia és az állatorvoslás más területeinek is elismert nemzetközi szaktekintélye, mint az korábbi előadásából is kiderült. Mostani előadásában egy táplálékkiegészítő, a Solliquin potenciális pozitív hatásait ismertette a kutyák zajérzékenységének enyhítésében. A vizsgálathoz egy laboratóriumi viharfélelem szituációt dolgoztak ki, és beagle kutyákat használtak.

Folytatjuk

Az első részt itt olvashatják el.

One Comment

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *